Az élet az élet. No, és persze vagyok, aki vagyok.

Az emberek döntő többségének -földi játszmája során - legalább egyszer szembe kell néznie egy erős krízissel. Azt mondom, legalább egy erős krízissel. Itt most nem arról beszélek, hogy valaki nem úgy beszél velünk, ahogyan azt elvárnánk, arról sincs szó, hogy egy nyári záporban bőrig áznánk, vagy mondjuk elhagyjuk a pénztárcánkat. Az ilyen, és ehhez hasonló történetek nagyjából mindennaposak az életben. Amikor komoly problémákról beszélek, arra gondolok, hogy mondjuk elválunk a párunktól, kirúgnak a munkahelyünkről, hitelképtelenné válunk, vagy elköszön az élők sorából egy-egy szerettünk, ismerősünk, barátunk, esetleg nekünk-magunknak kell szembesülnünk egy orvos - testünkre kimondott - halálos ítéletével. Az ilyen események bizony padlóra tudnak küldeni bennünket, hosszabb-rövidebb időre. Az, hogy a kríziseket milyen módon, mennyire "gyorsan" vagy milyen hatékonyan - úgyértem végérvényesen - tudjuk átélni, az bizony már kizárólag rajtunk múlik.

Itt említem meg, hogy egy orvos által kimondott szó valóban ítélet lehet a beteg számára, ugyanis a szó egy valódi, halálos fegyver. A beteg persze védtelen. Jó ezt szem előtt tartani, és az sem árt, ha jobban belegondolunk ennek az állításnak a valódiságába. Egy diagnózis (ráadásul még akkor is, ha TÉVES !) napra pontosan beigazolja a valódiságát annak az embernek az életében, aki ezt elhiszi és kőbe vésettnek tekinti. Ez nem egy általam feltalált igazság, de számos kísérlet és történet is bizonyítja, gondoljunk csak a placebó hatásra!

Kríziseket tehát átélünk. Krízisek mindig lesznek, a tökéletes boldogságban - az olyanban, ahol soha semmi ún. negatív történés nincsen - akkor hihetünk, ha dualitásunkat, polaritásunkat megszüntetjük. Idáig ez persze nem sok embernek sikerült - persze mi a nem sok - minden esetre elérhető, rengeteg tudatossággal, önmagunk megfigyelésével és emlékeztetésével és rengeteg, rengeteg és még annál is több szeretettel. Kár, hogy ez a szó már nem bír valódi jelentőséggel az emberiség nagy részének szájából, noha valódi természetünk pontosan a szeretet. Mégpedig feltétel nélkül. 

Ha a szeretet állapotában "találnak ránk" kríziseink, megsokszorozódik a problémák megoldásának képessége, méghozzá úgy, hogy azért gyakorlatilag nem sokat kell tennünk. Ha a szeretet állapotában a felmerülő nehézségeket inkább megoldandó lehetőségeknek, vagy tanulásnak, tapasztalásnak érzékeljük, a megoldás is megmutatja magát, ráadásul a legjobb és legegyszerűbb módon. A "helyzetek" megmaradhatnak, továbbra is felmerülhetnek, ám a saját hozzáállásunk már nem engedi azt, hogy negatívan, rossz érzéssel esetleg gyűlölettel, vagy haraggal tekintenénk rájuk. Rém egyszerű, mégis nagyon sokan azt gondolják, ennél nincsen nehezebb. A Theta Healing olvasatában pedig ellenállás, erőfeszítés, kétségbeesés nélkül tudjuk olyan irányba terelni életünket, ami számunkra a legmegfelelőbb, a mindig is vágyott állapot.

Nem is tudom, hányszor megköszöntem már - bárkinek is - hogy a kezembe adták a változás lehetőségét. Egy olyan lehetőséget, mely a Földön élő összes ember számára lehetséges.

- megjegyzem: Ezt csak nekünk kell megtanulni, pontosabban újra tanulni...hiszen tudjuk....csak már elfelejtettük. Az állatok nem felejtették el. Nincs szükségük játszmákra. 

A Theta Healing  by Viannak Stibal, megismerése előtt fogalmam sem volt arról, hogy nekem vannak hitrendszereim. Gyakorlatilag azt sem tudtam, hogy szó szerint mik ezek, azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy ezek a "valamik" bármilyen hatással lehetnek az életemre. Miután nem tudtam a létezésükről, nyilván nem meglepő, hogy hatásmechanizmusukról sem volt fogalmam.

Miután - ahogy azt előző írásomban már felvázoltam - gyakorlatilag az én életem félelmekből állt, egy valóságos kis hadsereg volt készenlétben a tudat alattimban, arra várva, hogy mikor jöhetnek elő végre, hogy megkeserítsék a napjaimat. Mint - később sokat olvastam róla - kiderült az agyban a gének a gyakori visszatérő gondolatoknak köszönhetően összekapcsolódnak,, mintegy összesülnek, így alkotva olyan stabil párokat. Egy negatív gondolat, amennyiben mindig foglalkoztatja "gazdáját", magát az ego-t, képes arra, hogy kábítószerként működjön. Az egyáltalán nem érdekli, hogy rosszat, vagy jót tesz a szervezettel, kizárólag az a fontos, hogy a napi dózist - ami persze aztán egyre több kell, hogy legyen - megkapja. Nos, nagyjából így tudnám szemléltetni Joe Dispenza fantasztikus elméletét, mely első olvasatra bizony elég félelmetes volt számomra. Félelmetes! Milyen más érzést okozhatna egy felismerés egy folyton félő emberben, mint újabb félelmet? A szerencse ebben pusztán annyi volt, hogy ez a felismerés lehet akár jó hír is mindannyiunknak. Hiszen, ha rádöbbenünk arra, hogy mit okozunk magunknak a negatív gondolatainkkal, félelmeinkkel - mi mást, mint mentális és fizikai betegségeket - akkor talán arra is képesek lehetünk, hogy meggyógyítsuk magunkat.

Joe Dispenza tanításai persze nem az egyetlen művek, melyek átfutottak a kezemen. Útkeresésem során én is elolvastam szinte mindent, amit lehetett..Ekhart Tolle, Esther-Abraham-Hiks, Brian Tracy, és még nagyon hosszan sorolhatnám és sorolhatnám. De miért kerestem az utam? Mit akartam tudni és miért nem volt megfelelő számomra, a megszületünk-élünk-meghalunk és ennyi - hitrendszer? Hát persze hogy azért, mert féltem. Persze, hogy azért, mert meg is betegítettem magam. Egyenes következmény volt. 

A szó hatalma - gondolom - sokunk számára ismerős. Egy iskolai rossz minősítés, egy - egy elégtelen dolgozat, a kötélmászáskor felbuggyanó hangos nevetések, a "Atya Ég, mennyit híztál, mióta utoljára találkoztunk", "te sem leszel már hülyébb, már megint elrontottad, és mondjuk egy "Önnek rákja van" mondat, túlzás nélkül halálos sebet okozhat egy ember számára. Itt jönnek be a hitrendszerek. Amit elfogadsz valóságnak, az lesz a Te valóságod. Ha elfogadod, hogy meggyógyulhatsz, akkor meg is gyógyulsz. Ha azt gondolod, a betegséged halálos, akkor valószínűleg szintén igazad lesz. Pontosabban nem neked lesz igazad, hanem annak, aki ítéletet mond feletted. Az,hogy az ő "jóslata" beválik, no, az már rajtad múlik, pontosabban a hitrendszereden. Érdekességként említem meg, hogy van olyan ország, ahol a gyerekek kb hétéves koruktól dohányoznak (nem azt akarom mondani, hogy így kell élni!) és jóval magasabb kort érnek meg, mint amennyit mi csak szeretnénk. Ezeknek az embereknek nincs olyan hitrendszerük, hogy a dohányzás rákot okoz. Egyáltalán nem is ismerik ezt a betegséget...milyen érdekes. És persze döbbenetes is, ha belegondolunk, hogy a médiából például napi szinten mennyi hiedelem rakódik ránk, amit azonnal el is fogadunk valóságnak. Amiben két embernél több hisz, az már csoporttudatosság. Egészen elképesztő.

Jó hír, hogy lehet változtatni. Ha arra gondolunk, mennyire idiótának tartották anno azt a felfedezést, hogy a Földünk gömbölyű!....évszázadokig meg volt mindenki győződve arról, hogy a Föld lapos! (Különben lepotyognánk róla! :) S, lám...lám.....annak lett igaza, akit mindenki őrültnek tartott. Erre képes egy hitrendszer.

Hitrendszereink - a ThetaHealing szemszögéből négy szinten tárolódnak. Alap - , aztán a Genetikai szint,  a Történelmi szint, és a Lelki szint, mely gyakorlatilag egész lényünket magában foglalja.

Ha vicces akarnék lenni - mert persze az is vagyok - azt mondhatnám: Van hely bőven, mindegyik szinten. Jó mélyre eltárolódnak remek kis hiedelmeink, amit szüleink, nagyszüleink, óvónénik és bácsik, tanárbácsik és tanárnénik, később a főnökeink, "neaggyisten" a párunk sulykolnak belénk (a legtöbbször úgy, hogy nem is tudják). S meglévő hitrendszereinkről jórészt nem is tudunk! Legfeljebb azoknak vagyunk tudatában, ami alapszinten tárolódik: pl. a cukorbetegség, vagy a rák gyógyíthatatlan, vagy, hogy "előbb a munka, aztán a szórakozás", vagy épp az, hogy a "pénzért bizony keményen meg kell dolgozni". A Thetaval viszont lehetőség van arra, hogy ezeket a hitrendszereket - ha szeretnénk - percek alatt lecseréljük.

Ha ez igaz lenne, akkor egy olyan életet élhetnénk, amit mindig is szerettünk volna. Ahol azt éljük, amit szeretnénk....ha igaz lenne....Márpedig igaz! :)

Nekem egy betegség "kellett", hogy elinduljak a változás útján. Az Univerzum addig pofozott, míg kénytelen voltam elgondolkodni, mit tettem magammal. Még, ha súlyos orvosi mulasztás volt is a háttérben, ezt a betegséget én teremtettem. Egy percig, egy másodpercig sem hibáztattam senkit, és nem is gyűlöltem egy pillanatig sem a betegségemet. Egyetlen pillanatig sem. Jött, hogy segítsen......

Üdv, Mindenkinek! - A theta healing világából, a theta teremtő világából, ahol - számomra is csodálatos és döbbenetes módon, valóban nincsenek lehetetlenek...bevallom sosem hittem volna. Hogy jutottam ide? Ki vagyok én egyáltalán? ...no, és persze ki vagyok a sztorim nélkül?

 Már rég akartam. Nem, nem...nem arról van szó, hogy szerettem volna...igen is akartam, hogy írjak, akartam, hogy beszéljek...hogy megszólítsak embereket, kicsit és nagyot, állatbarátokat,fákat nézőket :) öreg bácsikat csodálókat. alternatív gyógymódot keresőket, spirituális nézőpontúakat, úgy általában a keresőket, mert én is az vagyok. Kereső már rég óta "vagyok"  :) és bizton állítom, nálam többet keresőt nem igen tudnék felsorolni. Persze ezt most nem anyagi értelemben, sokkal inkább szarkasztikus csomagolásban értem. De mit keresgélek? Vagy tényleg már "Jó dolgodban, nem tudod mit csinálok?" lennék? Igen, néha majdhogynem szégyelltem magam, hogy egyhangúsággal "tarkított" életecskémben miért nem a "fontos" dolgokkal törődöm inkább, mindenféle blablaság helyett. 

Amikor elértem egy bizonyos kort, akkor - szerintem sokan vagyunk így - elkezdtem azon gondolkodni,, amin már egészen pici gyermekkoromban is. Jelesül azon, hogy mit keresek ITT? Miért is vagyok itt? Itt vagyok egyáltalán? (No ez már bonyolultabb kérdés, ha gondoljátok, erről is beszélünk majd) Azt éreztem mindig, én nem idevaló vagyok....

Anno anyukámat kérdeztem, mi van a VILÁG után? Hova ment nagyapa? ...és egyáltalán MIÉRT ment el? Én is elmegyek egyszer?????.....ééééés Te is? :( Azt hiszem, hogy nem is akartam választ kapni az utolsó kérdésre...talán jobb lett volna akkor a bizonytalanság. De anyu nem hazudott. Ahogy sosem.

Azokra a kérdésekre azonban, hogy mi van az Univerzumon túl....és hasonlók ...sosem kaptam - számomra - kielégítő választ, de ugyan mit is mondhattak volna? Mit mondhatott volna anyu nekem, hiszen valójában ő sem tudta....de azt gondolom, talán nem is akarta. Neki volt egy hitrendszere, vagyis inkább több száz hitrendszere, melyekből egy csomót - akár önkéntelenül - nekem is átadott. Aztán ott volt apu, akinek szintén volt egy csomó hitrendszere - no és persze ő is átadott nekem néhányat. Gyakorlatilag erről nekem fogalmam sem volt. Cseperedtem egy családban, jártam óvodába, iskolába, középiskolába, és rám rakódtak közben szépen lassan a hiedelmek, az ítéletek - persze elő-szóval - is, meggyőződések és bírálatok magammal és természetesen másokkal szemben is. Tévét is néztem, rádiót is hallgattam, hol szándékosan, hol pedig háttérzajként...de ma már tudom, óriási hatással volt rám minden egyes szó, akár jó, akár rossz dolgokat hallottam. Mindegyiket valóságnak fogadtam el. Rengeteg félelmem volt, amit gyermekkoromtól cipeltem magammal, s a mázsás súly valahogy nem akaródzott eltűnni a vállamról. Nehéz volt, tudtam, hogy le kéne tennem, de valahogy mindig megmagyaráztam magamnak, hogy ebből semmi baj nem lehet. Mert, hogy félni jó!

Hogy miért? Nos...azért....mert AZ EGYIK LEGSZEBB ÉRZÉS A MEGKÖNNYEBBÜLÉS. A megkönnyebbülés elképesztően boldoggá tesz. A megkönnyebbülés gyakorlatilag elfeledteti veled, hogy halandó vagy, elfeledteti veled a világ összes fájdalmát, és a megkönnyebbülés érzése a mindenség legboldogabb emberévé tud tenni. A lényeg, hogy legyen megkönnyebbülés is, ne csak félelem.

Ma már tudom, hogy ezért volt szükségem a félelmeimre. A félelmeimre a háborútól, a félelmeimre, hogy elveszíthetem azokat, akik a legközelebb állnak hozzám, a félelmekre, hogy megbetegszem és a félelmekre, hogy meghalok. Nos, igen. Ettől - valószínűleg - mindenki fél.Nekem azonban a félelmek határozták meg a napjaimat egészen kicsi korom óta. Egyenes következmény volt, hogy valami történni fog....ez nem volt kérdés..a kérdés csak az volt, hogy mikor....